30. szám, XI. évfolyam 2. szám, 2023. ősz–tél

Előhang

Tanulmányok:

• Pétervári Zsolt: Konzervatív megújulás. I. rész
• Kecskés Péter: Absztrakció, religio, tradíció, imagináció
• Szabó Csaba: A Covid és a kali-juga. I. rész
• Médiavadász: A Covid-járvány valódi története. Főbb részletek
• Váry István: A sötétség aranykora, avagy a nagy csúsztatás. A szimplifikáció és a nivelláció jelenségei, működése és hatása a posztmodernben. I. rész
• René Guénon: A spiritizmus eredete
• Horváth Róbert: Az ördögűzés fundamentumai. Kísérleti írás

Kulturális szemle:
 

• José Antonio Fortea: Summa ​dæmoniaca. Értekezés a démonológiáról. Az ördögűző kézikönyve (Ihtys Kiadó – könyvkritika) – Juhász Kristóf
Ördögűző trilógia (Warner Brothers – filmismertetők) – Milán Péter
• William Friedkin: The devil and father Amorth (LD Entertainment – filmismertető) – Gődény Jonatán
• Julius Avery: A pápa ördögűzője (Screen Gems – filmkritika) – Gődény Jonatán
• Kyle Edward Ball: Skinamarink (ERO Picture – filmismertető) – Juhász Kristóf
• Alejandro G. Iñárritu: Bardo. Egy maroknyi igazság hamis krónikája (M Productions – filmkritika) – Gődény Jonatán
• Médiavadász: Már csak két hét (Független – videóismertető) – Milán Péter
• Julius Evola: Az abszolút Individuum teóriája (Varázsbarack Ügynökség – könyvismertető) – Laki Zoltán
• John Saward: Édes és áldott haza. A mennyország keresztény reménye. (Sursum Kiadó – könyvismertető) – Both Ferenc

Ajánlók:

Mária Terézia emlékkönyv (Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.) – hr
• B. K. S. Iyengar: Patañjali Jóga Szútrái új megvilágításban (Astangajóga Alapítvány) – hr

• Transitus I. és II. (Magánkiadás – limitált példányszámú exkluzív nyomdai tárgyak) – az


E számunk szerzőiről

Előhang

Amikor folyóiratunk útjára indult, Bogár László kiemelt hat politikai fogalmat, amelyek jegyében és alatt – minthogy vezérgondolatok és zászlók is – politikai törekvéseinket és a politikán túlmutató szándékainkat megvalósíthatjuk: jobboldal, polgári oldal, népi oldal, nemzeti oldal, keresztény oldal és konzervatív oldal – írta. Most nem merülhetünk a problémába, hogy az „oldal” eleve szerencsétlen kifejezés és túlságosan determinál bennünket, ahogy azt sem vizsgáljuk meg, hogy a polgári és a népi mennyire helyes jelszó vagy lobogó. Azért sem tesszük meg ezt, mert az említett szerző már tíz éve előre vetítette, hogy nem fogunk tudni megegyezni a hat közül egyben. Számunkra kétségtelen, hogy a jobboldaliság és a konzervativizmus kiemelkedik, és hogy a legjobb hívószavak politikailag. Mivel minden önmeghatározás szükségszerűen determinál, következésképpen tökéletlen, egyáltalán nem vagyunk azonban könnyű helyzetben a jobboldaliság és a konzervativizmus esetében sem. Ebben a lapszámban elkezdjük megvizsgálni az utóbbit. Azt hisszük, mindent tudunk róla, de nem. Az elmúlt évtizedekben meghatározó politikai jelenséggé és irányulássá vált egy olyanfajta konzervativizmus, amely újnak mondható, akkor is, ha a gyökerei meglehetősen messzire nyúlnak vissza az időben. Hogy elkerüljük e finoman szólva nem túl szimpatikus neokonzervativizmust – amely inkább egy stílus, egy stiláris konzervativizmus, amibe túl sok minden belefér –, adná magát a gondolat, hogy beszéljünk régi konzervativizmusról (például de Maistre vagy Burke) és modern konzervativizmusról (például Leo Strass vagy Irving Kristol), s a kettő közül válasszuk az előbbit. Természetesen így teszünk, de Pétervári Zsolt tanulmánya révén – aki másként használja a hagyomány kifejezést, mint a lap szerkesztősége – azt is láthatjuk, hogy a régi és a modern konzervativizmus megkülönböztetésben van egyfajta méltánytalanság az utóbbira nézve, mivel az nem csupán új, hanem megkísérelte átmenteni a régi konzervativizmus legalább bizonyos sajátosságait a gyakorlati politika szintjére, már amennyire képességéből és szándékaiból tellett. Szóval, hogy helyesen ítélhessük meg, mennyire jó ötlet a konzervativizmust zászlónkra írni, el kell mélyedni a konzervatív gondolkozás történetében, és Pétervári kétrészes tanulmányának első fele segítséget nyújt ehhez.

Az ókonzervatívok, akikkel erősen szimpatizálunk, úgy gondolhatnák, semmi teendő nincs a modern művészetekkel, hagyjuk azokat egyszerűen magukra, bízzuk a modernistákra, hogy rágódjanak rajtuk, mi beszéljünk másról. Ez bizonyosan nem a Magyar Hüperión hozzáállása. Az ultrakonzervativitás számunkra ugyanis azt jelenti, hogy az ókonzervatív gondolkozók messzemenő tisztelete mellett jelenkoriak is vagyunk. Kecskés Péter tanulmánya a modern festészet néhány alapvető fontosságú alkotója és aspektusa kapcsán olyan mélységű, amit hiába keresnénk a legtöbb baloldali esztéta írásaiban.

Következő témánk a Covid: Szabó Csaba, a Médiavadász és Milán Péter írásainak szintjén. Mindenki nagyon unja már, az értelmiségi felelősség tudatában azonban úgy érezzük, hogy megint foglalkoznunk kell vele. Eltelt egy bő év, végre elfogulatlanul levonhatjuk a tanulságokat. Jelezni kell, hogy amíg az első és a második világháborúban – s általában a háborúkban – két oldal közül választhattunk, a Covid olyan védekezésnek álcázott háború volt, amely a glóbusz csaknem egészére kiterjedt, és amelyben (majdnem kizárólag) egyetlen oldal létezett. Mindenki egy fronton „harcolt”. Kétség nem fér hozzá, hogy a Covid háború volt, amely az egész emberiséget mozgósította, és ahhoz még kevésbé, hogy az árnyékában olyan intézkedéseket vezettek be, olyan mintavételek történtek, olyan új szokásokat generáltak, ami miatt többen – elég sokan – egy új időszámítás kezdeteként tekintenek rá. Olyan „győztes” háború volt, amelynek hatásaival és következményeivel még nem számoltak el, nem vontuk le a konzekvenciáit, pedig lehet, hogy az egész emberiséggel szemben vívták olyanok, akik nem kértek bocsánatot a hirtelen eltűnt ellenség dacára hozott áldozatok miatt. Természetesen nem tagadjuk a Covid-vírus létét, azt sem állítjuk, hogy tudatosan terjesztették el, felvetjük viszont, hogy a jelenségre csomó parazita telepedett és megannyian meglovagolták. Utólagos bocsánatkérésüket hiába várjuk. Azt viszont kikérjük magunknak, hogy a témáról gondolkozni, a Coviddal kapcsolatos történéseket áttekinteni és következtetéseket levonni eleve rossz, valamiféle „konteós” dolog lenne (sok mindent ezzel a szóval intéznek el manapság), nem pedig független, szabad gondolkozás, szemlélet, legalábbis kísérlet arra.

Váry István tanulmánya felhívja a figyelmet a sötétség látására irányuló képesség mai elveszítésére. E jelenség bemutatása közben számos példát, részletet elbeszél, főként a hírek, információk mögötti csúsztatásokat elemzi. A következő részben látjuk majd különféle cégnevek, reklámszlogenek és plakátfeliratok eseteit.

Látszólag nagy ugrás a spiritizmus kritikájára (René Guénon) és az ördögűzés témájára (Horváth Róbert) térni. Ez utóbbit a „Kulturális szemle” rovatban Juhász Kristóf, Milán Péter és Gődény Jonatán írásai folytatják, főként különböző művészeti vonatkozásait vizsgálva, olykor kritikusan. Külön kiemelendőnek tartjuk – Az ördög és Amorth atya című film ismertetése mellett – az Evola-könyv (Laki Zoltán) és a John Saward-könyv részletes recenzióját (Both Ferenc). Ez utóbbit azért is, mert az „Isten, Haza, Család” hármasból az első általában kimarad…

Miként az előző lapszámban külön figyelmet fordítottunk a Sambhala Tibet Központ néhány kiadványára, az „Ajánlók” rovatban most ugyanezt tesszük a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. által kiadott, illetve támogatott könyv kapcsán.

A Magyar Hüperión folyóiratról

A korábban háromhavonta majd félévente megjelenő Magyar Hüperión folyóiratnak két fő célja van. Egyrészt publikációs lehetőséget kíván nyújtani a magyar értelmiség mindazon tagjainak, akik a jobboldaliság ideáját és nemzeti elkötelezettségüket nyíltan felvállalják. Összefogni, összefoglalni és bemutatni akarja a jobboldali beállítottságú nemzeti értelmiség alkotásait, kutatási eredményeit, színvonalasan kidolgozott gondolatait. Másrészt lefektetni kívánja egy jellegzetesen magyar szellemi út alapjait. Ezt részben azon elképzelések mentén teszi, amelyekről – némileg homályos és irodalmi módon – Hamvas Béla írt A magyar Hüperion című könyvében. Olyan magyar útról van szó, amely figyelembe veszi, tiszteli és képviseli a magyarság keresztény és kereszténység előtti hagyományait, de nem zárja magát azok keretei közé.

A folyóirat szerkesztői azokat a szerkesztési elveket követik, amelyeket a Pannon Front és az Északi Korona megkezdett. A nemzeti politikai kultúra színvonalát nemcsak történelmi és ideológiai, hanem művészeti–esztétikai valamint vallási témákkal és eszközökkel is emelni kívánja. Fő témakörei: történelem, politikai ideológia, magyarságkutatás, metafizika és vallás, irodalom és művészet. A folyóirat szerkesztői úgy vélik, azzal használnak a magyarság ügyének és szellemi felemelkedésének a leginkább, ha nem szakítják ki univerzális összefüggéseiből; ha nem állítják szembe más hagyományok szellemi eredményeivel; ha a magyarság nagyságát nem izoláltan, túlzón, álérdemek nyomán hangsúlyozzák. Valódi hazai szellemiség – amely önálló, de nemzetközi viszonylatban is jelen van – tényleg nem képzelhető el univerzális szellemi értékektől függetlenül, ám a jelen globalista időkben a nemzeti elkötelezettség és a normális radikalizmus nélkül már nem képviselhető a jobboldaliság.