Felelősségünk legteljesebb tudatában foglalkozunk ebben a lapszámban olyan témákkal, mint a bön vallás, a dzogcsen hagyomány (Laki Zoltán és Gődény Jonatán), az indiai dhrupad zenei stílus (Mirza Valér) vagy a nyugati–keleti tradicionális zenei párbeszéd (Hegedűs Zoltán). Ha a „Kulturális szemle” rovatban jelennek is meg, nagyon fontosnak tartjuk ezeket az írásokat. Hogy miért? A legkevésbé sincs arról szó, hogy hazai, domináns hagyományunkat, a kereszténységet bármilyen mértékben is megtagadnánk vagy szeretnénk kiváltani. Hamvas Béla írta: „igen, az isteneket, én hoztam őket ide, s én telepítettem őket erre a földre.” (A magyar Hüperion és más magyar vonatkozású esszék I.) Valahogy így, azt kívánjuk, hogy a kereszténység minden lekicsinylése és tagadása nélkül legyen hazánkban, nemzettársaink körében egy réteg, amely a magyarság nagyságát nemcsak találmányokkal és prosperitással, hanem azzal is demonstrálja, hogy érzékeny egy metafizikai tudásra, a más földeken és időkben is megmutatkozó hagyományhű szellemiségre.

Az első írás a kereszténység és a kereszténységet megelőző, „pogány”, antik nyugati hagyományok közötti ellentétről és lehetséges egységükről beszél (Hamvas Béla) korabeli kontextusban. Ezeket a felvetéseket mi tovább szőjük, kiterjesztjük a Kelet–Nyugat ellentétpárra és a magyarság buddhizmus iránti érdeklődésére. Álláspontunk szerint a keleti irányulások eredetünkkel, származásunkkal kapcsolatosak, szinte genetikaiak (sámánizmus, buddhizmus, orientalizmus). Mindeközben nyugati irányú mozgást végzünk, amely szempontból a kereszténység is a nyugatiság, az európaiság körébe tartozik. Mind a két jellegzetesség, különösen együtt, égi, hüperióni, legitim, ha mentesítjük magunkat a modern sajátosságaiktól. Keresztény nézőpontból ehhez kapcsolódik Borda Lajos és Rama Coomaraswamy írása, keleti szempontból pedig a magyarság buddhizmus iránti régi érdeklődése (Horváth Róbert). A fentebb említett esetekben külön figyelmet fordítottunk a Sambhala Tibet Központ néhány kiadványára és keleti zenékre.

A szocialista kommunizmus korszaka tönkretette a hagyományos keleti–nyugati orientációt, s napjainkra nézve is tanulságos, hogy a modern „politikai kelettel” azonosította a Keletet, illetve a modern „politikai nyugattal” a Nyugatot. E hibába újra nem eshetünk. Pétervári Zsolt a gulyáskommunizmus gazdasági vonatkozásait tárja elénk, előtte jó pár oldalon titkosszolgálati dokumentumokról olvashatunk a magyarországi buddhisták kapcsán és egy teljes jelentést Sándor László ügynöktől.

Az elfeledett Fazekas László versei is ebből a korszakból valók, de túlmutatnak a helyen és az időn. Heim Ferenc a buddhista és a posztmodern szemlélet hasonlóságaival és különbségeivel foglalkozik.

A normális európai létezés körébe tartoznak a recenziók és az ajánlók a dugini Eurázsiai küldetés, a Kommentár folyóirat „konzervatív forradalomról” szóló száma és két Molnár Tamás-könyv kapcsán (Milán Péter, Aldebaran Zoltán), valamint egy huszárokról készült kisfilmsorozatról és a Duo gladii folyóiratról.

Ebben az átfogó összefüggésrendszerben talán már most is érthető, hogy például a Tenzin Namdak-könyvről szóló részletes ismertetés nem valamilyen hon- vagy nemzetidegen dolgot jelent a lapszámban. A kilencvenhét esztendős Yongdzin Tenzin Namdak lopön és rinpocse (mindkettő jelentése hozzávetőleg: mester) az egyik legnagyobb tekintélyű élő bön vallási vezető. Nem csak személyes szimpátiák és preferenciák miatt foglalkozunk vele, hanem azért is, mert a bön tradíció kapcsolatban áll a belső-ázsiai sámánizmussal, ami nyilvánvalóan fontos a magyarság történelme szempontjából. Hasonlóképpen, mint a 24. lapszámban kiemelt indiai Lakshman Joo szvámí, Tenzin Namdak sem modern „guru” (bár kétségtelenül vannak így gondolkodó híveik). Ahogy Lakshman Joo-tól Lilian Silburn, Alexis Sanderson, Mark Dyczkowski, Bettina Bäumer és mások, úgy Tenzin Namdaktól olyan tudósok tanultak, mint David Snellgrove, Per Kværne vagy E. Gene Smith, akiktől Nyugaton először értesülhettünk a bön részleteiről és mélységeiről. Nem kell megijedni az idegen kifejezésektől, ezek megérthetők, megtanulhatók.

A bön vallásra és a buddhizmusra, általánosabban pedig a Keletre irányuló figyelem mindazonáltal nem gátolja meg folyóiratunkat abban, hogy radikálisan képviselje a kereszténységet. Nincs az emberi nemnek olyan sok ma élő hiteles spirituális tradíciója, hogy hozzávetőleges megismerésük lehetetlen volna. Ezeket egy szó szerinti értelemben nyugodtan nevezhetjük metafizikai hagyományoknak, ha olyan kifejezéseket alkalmaznak is a végső célra, mint a Természetes Állapot vagy a Tudat Természete a bönben. E nagytradíciók ismerete a magyarság újabb dicséretére adna okot.