Kissé hosszabbra fogjuk ezt a bevezetőt, de nem lépjük túl egy főszerkesztői előszó kereteit.

E lapszámban újra felmerül a jobboldaliság–baloldaliság megkülönböztetése, érvényének a kérdése. Előre kell bocsátani ezzel kapcsolatban, hogy a Magyar Hüperión számára – az alcím ellenére – a jobboldaliság nem abszolút érték, soha nem is volt az, amennyiben az abszolút jel- zőt komolyan és végső értelemben vesszük. Már csupán szerteágazó témáink miatt – például a „Kulturális szemle” és az „Ajánlók” rovat írásai – sem. A relativitások szintjén, politikailag azonban más az álláspont: ilyen tekintetben nem köthetünk kompromisszumot. „A felforgatással nem paktálunk” – ahogy régebben mondták.

Nézzünk meg három, a jobboldaliság–baloldaliság ellentétpár hangsúlyozásával szembeni érvet.

Az első, hogy megosztja a társadalmat. Családokat választ szét, barátokat veszejt össze és fordít egymással szembe, majd idegenít el egymástól. Kétségtelen tény! Azonban a pártosodás kezdeteitől fogva a politika alapgondolata, hogy az ellentétek inspiratívak lehetnek, a küzdelmekből valamilyen jó, jobb jöhet létre, állhat helyre, érték és minőség például. Ebben a vonatkozásban nincs szó „abszolút dualizmusról”, de az ellentétek látása és kiélezése fontos az imént említett szempontból.

A második ellenérv, amit a jobboldaliság–baloldaliság ellentétpár kapcsán olykor alkalmaznak, körmönfontabb. Eszerint modern jelenség, nincs magasabb érvénye, mivel alig több mint kétszáz éves. Két fontos dolgot elfelejtenek itt. Hiába csupán 1789 óta létezik, a jobb- és a baloldaliság nemcsak elnevezés szerint, hanem principiálisan, archetipikusan is értelmezhető, következésképpen akár régebbi időkre visszavetíthető, amikor még nem létezett fogalmilag. Az ellentétpár modern voltának hangsúlyozói azt sem látják, hogy a demokratikus, parlamentáris rendszeren kívüliek, a pártosodás és a parlament felett álló arisztokraták, royalisták, aulikusok, a parasztság és a kézművesek is az egyiket támogatták. Kétszázharmincöt éve általában a jobboldalt. Akik kívül álltak a pártok rendszerén, ha mégis foglalkoztak politikával, ritkán voltak familiárisak a baloldallal.

Még körmönfontabb, amikor a jobb- és baloldaliságot egymást kiegészítő, komplementer „szimmetrikus” párként gondolják el. Eszerint a kettő egysége szolgáltatná, adná, jelentené a teljességet. Ezzel kapcsolatban az elvi probléma az, hogy a komplementaritás szintézisében sem szűnik meg a hierarchia, vagyis a két szimmetrikus tag között is van alá- és fölérendeltségi viszony, van alacsonyabb és van magasabb rendű. És a teljességet vagy az egymást kiegészítést nem tudjuk – egyszerűen képtelenség – a baloldalnak tulajdonítani. Azt a hamis mítoszt, hogy az intelligencia a baloldalon állna, e folyóirat első számától fogva vitatjuk. Ám az is hamis, hogy az érzékenység, mint olyan a baloldal sajátja lenne. Az egymást kiegészítés elve – amilyen például a Napé és a Holdé – nem a politika világához tartozik. A dualitás nem a francia forradalom, hanem legalább Platón Politeiája óta szerves része a politikának. A fentebb említett okból épít rá, anélkül, hogy alapvetően dualista lenne. A komplementaritás és a szimmetria más szintek sajátja, mondjuk a kozmológiáé és az ontológiáé.

Mindebből talán jól látszik, hogy mi a jobboldaliságot mindig principiális, archetipikus, ideális módon értjük, nem pedig pártpolitikai, aktuálpolitikai szinten, névleg. Ma Magyarországon már az esti televíziós híradókban megjelenik a jobboldaliság hangsúlyozása. Annyit megjegyeznénk emlékeztetőleg ezzel kapcsolatban, hogy körülbelül 2014-ig (a Magyar Hüperión 2013-ban indult) egyáltalán nem ilyen volt a helyzet. A társadalom javarészének ösztönös – pontosabban természetes – jobboldalisága ellenére 1956 és ’14 között nem hangsúlyozódott a jobboldaliság olyan szinten, mint ma. Ez csupán az utóbbi évtized fejleménye. A rendszerváltozás után, alkalmi eseteket és az említett „természetes jobboldaliságot” leszámítva, talán egyedül a Hunnia és a Pannon Front című folyóiratokban volt hangsúlyos a jobboldaliság, nem csupán alkalmilag és névlegesen használva a kifejezést. Az utóbbi lap „Metapolitikai Diorama” rovata volt az, amelyben – pozitíve szólva róluk – először jelentek meg olyan nagyságok, mint Joseph de Maistre, Louis de Bonald, Donoso Cortés, Vilfredo Pareto, Ungern-Sternberg, Othmar Spann, Charles Maurras, Molnár Tamás, Prohászka Lajos, Mircea Eliade, Ernst Jünger, Alain de Benoist vagy Misima Jukió. E rövid közléseknél ma – három évtized után – végre komolyabb vonatkozó kiadványok jelennek meg, noha nem kellő számban.

Miközben a jobboldaliságra, eszmetörténetére és szerzőire koncentráltunk, eddig nem vizsgáltuk meg direkt módon: mi – miben áll – a baloldaliság? Itt is tételezünk, észlelünk egyfajta pártszimpátiáktól független „principiális baloldaliságot”, amely például az „érzékenységben” definiálja magát.

Kisebb botrány lett abból, amikor az elmúlt nyáron egy interjúban kijelentettük, hogy „Isten nem elérhető baloldaliként, baloldali attitűdökkel”. Ezzel nem azt akartuk mondani, hogy Isten kizárna a megváltásból vagy az üdvözülés és a szentség lehetőségi köréből bárkit, aki baloldali vagy baloldali volt. Azt szerettük volna nyomatékosítani, hogy ami az ember hozzájárulását illeti az üdvözüléshez és a megváltáshoz, az inkább nevezhető jobb-, mint baloldalinak. A baloldal számára – általában – kiesik e lehetőség fontossága. Ennek ellenére semmi olyasmit nem állítottunk, soha, hogy példának okáért a második világháború – összességében brutális – szovjet katonáiban egyáltalán ne lett volna hősiesség vagy emberség, alkalmi erényesség, valami általunk politikai kifejezéssel élve jobboldalinak minősített sajátosság. Csupán annyit próbáltunk kifejezni, hogy a hősiesség és más erények gyakorlása politikailag inkább jobboldali, mint baloldali. Azt mondjuk, „inkább”, mert a legkevésbé sem tagadjuk olyan baloldali gondolkozók értékeit, mint például Szabó Lajos, Tábor Béla, Krasznahorkai László vagy Raymond Abellio (akiről/től írásokat is közöltünk).

Ez utóbbi hozzáállás ellenére a baloldaliság totálisan megbukott történetének kezdeteitől, a dicsőségesnek és nagynak nem nevezhető francia forradalomtól fogva, erkölcsileg és viselkedés szempontjából is. Ugyanígy 1917–1919-ben, 1945-ben és 1968-ban. Ma ’68-asok vagy szimpatizánsaik alkotják a világot elnyomó gazdasági „elitet”. A lázadókból hipsterek és yuppie-k lettek, akik minden fényűzés dacára proletárok és kispolgárok, s jelenleg két kokaincsík, luxusutazás vagy kávé között éppen kiképzik az ukránbarátokat, vagy – mint az 1970-es ’80-as években már megtörtént – a „terroristákat”, a „harmadik világ” legkülönfélébb, olykor kommunista vagy anarchista variánsainak öntudatlan ügynökeit.

Jónéhány művész úgy gondolja, hogy a baloldaliság érzékenység. De legalább Burke óta tudjuk, hogy soha nem volt azonos azzal, legfeljebb az érzelgősséggel. Nem valódi érzékenység, hanem befolyásoltság, sokkal nagyobb, egyszersmind szubtilisabb, mint a jobboldali populizmus és demagógia. A baloldal teljesen leszerepelt, elbukott a társadalmi érzékenység szintjén is. Már mondottuk: egykori képviselői alkotják a világot ma elnyomó gazdasági „elitet”. A hívei pedig, miután megírták a napi penzumot vagy megtartották egyetemi óráikat, hazamennek, bekapcsolják az RTL Klubot vagy az ATV-t, mert azok mégiscsak jobbak, mint az M1, és tényleg örülnek annak, hogy vannak reklámok, még élvezik is a hangulatukat, a „szabadság ízét”!

Ám az úgynevezett – mai, nem principiális, hanem relatív – jobboldalon sem sokkal jobb a helyzet. Lényegében ugyanez megy. Ahogy a 26. számban láttuk (161–177. o.): gazdasági szempontok és gazdasági szempontok, korszerűség és korszerűség. Elfekszenek az adott tévécsatorna fotölyében, megmondanak, közben kacarásznak az ultrajobboldali Julius Evolán, de ők is elhiszik a reklámok „relevanciáját” és a divat „fontosságát”. Ha szóba jön a jobboldaliság, semmit – a küllemükkel és a magatartásukkal pláne – nem tudnak hozzátenni, csak annyit, hogy szapulják a baloldalt és röhögnek a képviselői ostobaságain.

Ezért is gondoljuk, hogy politológiai szempontból a 20. század egyik jelentős bevezetett fogalma volt László András részéről az „ellenbaloldaliság”. E fogalmat ő eredetileg a 20. század szélsőjobboldali mozgalmaira vonatkoztatta, de megfigyelhető jelenség és hasonlóképpen jelentős felvetés mai tekintetben is. Azt takarja, hogy amennyiben valaki túlságosan csak a baloldalt ostorozza, kritizálja, vélhetően maga is baloldali, mert nem képvisel és akar független pozitívumokat és ténylegesen követhető dolgokat mondani azzal kapcsolatban, hogy miben áll a jobboldaliság, legfeljebb szentimentális közhelyeket.

Az egész jobboldaliság–baloldaliság problematika, ahogy a Magyar Hüperión érti, abban áll, hogy nem pártpolitikai módon használjuk e fogalmakat, hanem úgy gondoljuk, van egy principiális, alapvető, lényegi értelmük. Még a baloldaliságnak is. Az is megragadható ilyen módon.

Eddig nem foglalkoztunk azzal – csak közvetve, áttételesen –, hogy mi a baloldaliság. Ebben a lapszámban Milán Péter tanulmánya választ próbál adni a kérdésre. Megtehette volna, hogy azt mondja: bűn, fénnyel szembeni sötétség, egyfajta „sátánizmus”, de azt állítja, hogy barathron/barathrum – egyfajta gödör, hiátus, szakadék. Ahogy történelmileg is látszik, nem a fény és a sötétség ellentétpárjában való gondolkozás a probléma, hanem hogy ténylegesen vannak erők és irányulások, amelyek a sötétség, a gödör jegyében állnak, akkor is, ha magukat társadalmi érzékenységként állították és állítják be.

A baloldaliság egyik újabb fejleménye a poszt- és a transzhumanizmus. Edl András tanulmánya e témakört járja körül, megfontoltan megkülönböztetve egymástól a kettőt, s láttatva, hogy az úgynevezett jobboldal is részt vesz mind a kettőben.

Befejezzük Váry István és Szabó Csaba krizeológiai munkáinak közlését (II. részek), melyek szintén érzékeltetnek valamit abból, hogy „mi a baloldaliság”, nem pártpolitikai, hanem lényegi értelemben.

A mai jobboldali kormányzatok nem veszik kellőképpen tekintetbe, hogy a gazdasági szempontok elsődlegessége maga is baloldali, ami eleve könnyen aláássa a nemzeti karaktert és a magasabb kultúrát. A szabadságjogok gazdasági szabadsággal való azonosítása hibás. Nem mondhatjuk, hogy gazdaságilag baloldalinak kell lenni, de azt sem, hogy jobboldalinak, mert az utóbbi, immár kapitalista értelemben, a világot ma elnyomó gazdasági „elit” ideológiája. Az amerikai republikanizmus esetében a szabadság támogatása az „egyenlőséggel” szemben – az első számú demokratikus lózunggal – sajnos együtt jár a kapitalista szabadverseny mindenekelőtti igenlésével, ami a baloldal korábbi esetéhez hasonló módon lehetővé teszi egy merőben gazdasági „elit” uralmát a tömegek, az „egyenlők” felett.

A modern „jobboldal” minden hibája mellett ráadás, hogy a baloldaliak gyűlölik Trumpot, viszont semmi bajuk egy olyan elnökkel, mint Biden. Az egyik legjelentősebb mai magyar szépíró egy celebnek adott interjújában fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Trump milyen nevetséges és mekkora rohadék, ám Bidenről semmi ilyesmit nem mondott. Ezt a zombie-t – de csak őt – könnyedén elbírja „nagy szíve”.

Már az elméleti szinten artikulált brit konzervativizmus hanyatlási formát képezett az általánosabb és organikusabb, alapvetőbb és benső, ki nem mondott „természetes konzervativizmushoz” képest. Az amerikai konzervativizmus még inkább. Ennek ellenére mindkettő töredéke- sen őriz valamit a lényegi értelemben vett konzervativizmusból. A neokonzervativizmus még súlyosabb kételyeket ébreszt, viszont sokféle; nehéz igaz módon egyféleként kezelni. (E tekintetben a kuruc.info kritikái érthetőek ugyan, de leegyszerűsítik a problémát.) Pétervári Zsolt korábbi írásának befejezése elfogulatlan és fontos információkat közöl mindezzel kapcsolatban. Ne felejtsük el, hogy a német konservative Revolution két korabeli elnevezése is „új konzervativizmus” és „új nacionalizmus” volt. Semmiféle komolyabb probléma nem származott ebből, legfeljebb annyi, hogy nem fogadták elég széles körben. A liberalizmus egyén-központúságával elkülönül a társadalmi egésztől, a neokonzervativizmus társadalom-központúsága mindazonáltal sokszor meseszerű: gyakran olyan önző, mint a liberalizmus – a klasszikus liberálisoknál biztosabban.

Vasile Lovinescu eltérő megoldásokat kínál a mai neokonzervativizmushoz képest (amit némelyek neokohnzervativizmusnak mondanak és gondolnak). Az 1930-as évek közepén megértően és idealizálóan fordult a korabeli olasz fasizmus felé a legendás Vremea (Idő) folyóiratban. Ez az első alkalom, hogy politikai vonatkozású cikkeket olvashatunk tőle magyarul. Bámulatos, hogy milyen mélységeket lehet vinni a publicisztikába, annak keretei szétfeszítése nélkül. Hamvasra is emlékeztet. Athoszi zarándoklata (1935) után, egy évvel ezen írásait követően, már René Guénon hívei és az Études traditionnelles szerzői körében találjuk Géticus néven (1936–1937), szúfíként. 1939-től a szülővárosában, Falticsénben némi túlzással Románia és a Balkán muqaddimja (muszlim vezetője, előmozdítója, tovább-vivője), amellett, hogy Antonescu híve, később pedig a bukaresti Hüperión Testvériség vezetője.

Kocsi Lajos írása Lovinescu ifjúkori cikkeihez hasonlóan elkötelezett a kereszténység mellett és római katolikus szempontból vizsgálja a magyarság sorskérdéseit, szabadságvágyát.

Nagyon jelentősnek tartjuk Maxim Makovchik tanulmányát, amely Guénont követve különbséget tesz a Magyarországon is gyakran félreértett, nem ismert tradicionalizmus és a tradíciók között. Hasonló látásmódot képvisel Laki Zoltán folyóirat-ismertetője.

A további ismertetések Heideggerrel, az asztrológiával, Tibettel, az eurázsianizmussal és a Dűne című film második részével foglalkoznak a jelen számban, igen röviden.

Egyedül Isten a megmondhatója, hogy tudjuk-e folytatni e lapot!